Egyelőre "ráckevei tarja"

Télen, amikor kert ügyileg az ember jobban ráér, rendszerint terveket sző. Mi lesz a következő szezonban, mit-hova ültet majd, mi lesz az időrend, ilyesmik. És ábrándozik a nyári, színes, illatos, zümmögő, kicsattanó, bőséges termésű kertjéről. Mivel nálunk az első, tavalyi szezon kissé adhoc jellegű kertművelést tett lehetővé a ház felújítása miatt, így a rá következő télen igen komoly terveket szőttünk. Talán túl komolyakat is. Az nem volt kérdés, hogy mindenféle vegyszertől mentes kertet szeretnénk, így a permetezés, vagy vegyszeres gyomírtás nálunk szóba sem jöhet. 

Mindennek az alapja a növénytársítás elmélete volt. Tehát az, hogy olyan növényeket ültessünk egymás mellé, akik jóban vannak. Segítik egymást a növekedésben, kiegészítik egymás tápanyag és víz igényét, védik egymást a kórokozóktól, és lehetőleg nem nyomják el a másikat, ahogyan azt tavaly a sütőtök, a paradicsom és a padlizsán tették. De itt még nem állt meg a tudomány. Ráakadtam ugyanis Gertrud Franck Öngyógyító kiskert című könyvére, ami aztán hónapokon keresztük a bibliám lett. Itt fent van online is, de azért kézben forgatni még mindig sokkal menőbb egy könyvet szerintem, és ez szerencsére meg is rendelhető.

Gertrud elmélete tehát az, hogy a leghatékonyabb és legegészségesebb kertművelési forma az egysoros művelésű, váltakozó növénytársulásokkal beültetett vegyes kultúrájú kert kialakítása. Ez azt jelenti, hogy nem ágyásokat vetsz be, hanem sorokat, amik szépen váltakoznak egymással, egy bizonyos rendszer szerint. Így ha például jön egy kártevő, aki megtalálja mondjuk a káposztát a kertben, akkor jó eséllyel csak azt az egy sort bukod el a termésből, nem pedig egy egész ágyásnyit, mert mellette olyan sor zöldség, vagy fűszernövény következik, ami ugyanazt a kártevőt már riasztja. Így a pár sorral arrébb növő káposzta sorra már talán nem megy rá. A sorokat pedig minden évben eggyel el kell tolni, hogy a talajban változatosan nőjjenek növények, és ne mindig ugyanazokat az ásványi anyagokat szívja ki belőle a növény.

Alapvetően három típusú sor van a vegyeskertben:

Piros jelzésű sor: fő sorok, magas vagy szétterülő növények számára, amelyek májustól őszig elfoglalják a helyet, pl. paradicsom, uborka, sütőtök.

Zöld jelzésű sorok: a vegetációs idő alatt két termés szedhető róluk, először az év első, másodszor az év második felében, pl. hagyma, zeller, cékla.

Kék jelzésű sorok: rövid tenyészidejű és alacsony növények számára, pl. saláták, répa, karalábé.

A piros, zöld és kék sorok 50-50 centire helyezkednek el egymástól. Kora tavasszal a már kijelölt sorok közé spenót van vetve, amely itt nem fogyasztásra termelődik, hanem a gazosodást megelőző elővetemény, később pedig talajtakaró, valamint közlekedő a sorok között, ugyanis a talajnak az sem jó, ha nagyon le van taposva. Így amikor a spenót már megnőtt, egy sarabolóval át kell menni rajta, és otthagyni a sorok között. És itt el is érkeztünk a felületi komposztáláshoz, ami szintén hasznos a gaz invázió ellen, és a talajnak is nagyon jót tesz, nem beszélve arról, hogy a mostanában jellemző perzselő nyarakon kifejezetten hálás a föld és a növény is, ha nem telibe kapja a napsütést. 

A tervezés részt tehát igen komolyan vettük, volt színes, részletes, excel táblázatban vezetett naptár, hónapokra szortírozott vetőmagok, piros, zöld és kék színűre befestett, beszámozott karók. Hogy a táblázatra pillantva majd egyből tudjuk, hogy mi is lett arra a sorra vetve. Gertrud terve szerint, ha jól csináltuk a dolgokat, a kert viszonylag kevés ráfordítással teszi a dolgát.

De térjünk vissza kicsit az elejére. Tehát télen van az a meditatív, tervezgetős, félmosollyal az arcon ábrándozós rész a tökéletes kertről, a tökéletes termésről. Valahogy úgy képzeltem, hogy majd a lenge nyáriruhámban kilibbenek a kertbe, leszedem az aznapi ebédhez szükséges zöldségeket és fűszereket, útközben megszagolom az éppen nyíló virágokat, visszalibbenek a konyhába, és hipp-hopp, összeütök valami nyári finomságot a friss kerti javakból. Aztán befőzök, savanyítok, szárítok, elrakok, fagyasztok. Ehhez képest a valóság valami egészen más irányba terelte a dolgokat.

Addig stimmelt a dolog, hogy a spenót, illetve szinte az összes piros, zöld és kék sor bevetésre került, valamint gőzerővel elindult a palántázás is. Aztán befutottak mindenféle munkák, A. munkahelyén is felpörögtek az események, így jobb híján szétraktuk a kezünket, és reggelente, munkába menet előtt néztük, hogy valóban teszi-e a dolgát a kert, ahogy azt Gertrud megjósolta. 

Többé-kevésbé így is lett. A gazzal azért sajnos például meggyűlt a bajunk, de ez csöppet sem róható fel Gertrudnak, hiszen ő megmondta, hogy például az éppen megüresedett sorokba, mustárt kell vetni, mert az nagyon gyorsan kifejlődik, és mellette nem sok minden gaz marad meg. És a mustárt olyan 15 centire nőtt korában le kell sarabolni, otthagyni, ahogy a spenótot. De tekintettel arra, hogy a tavalyi kertünkben bizonyos területeken általában derékig ért a gaz, és csak akkor lett rövidebb, ha a szomszéd bácsi nem bírta tovább nézni, és átjött fűkaszálni, az idei veteményt egy rendkívül sikeres manővernek tudom be.

A tanulságokat már levontuk: a felületi takarást / komposztálást még eggyel komolyabban kell venni, és igen, érdemes megrendelni azt a tíz kiló mustármagot, amivel kapcsolatban túl sokáig hezitáltunk, mert a piacon a nyár folyamán egyetlen egyszer sikerült belefutnom a mag árus néninél pár zsacskóba, aztán sose többet. A másik, amin jövőre biztosan változtatunk: a palántázást a piaci nénikre hagyom. Heteken keresztül (utólag hónapoknak tűnik) pakolgattam a lakásban a tálcákat, dobozokat, cserepeket, hogy ne legyen túl meleg, ne legyen túl hideg, kapjon elég fényt, ne felejtsem el meglocsolni, stb. A végén sokkal kevesebb palánta került ki végül a kertbe, és élte túl az első megpróbáltatásokat, mint ahogy számítottam rá. Úgyhogy maradt a piac. Érdemes zárás környékén menni, jó palánta üzleteket lehet kötni, amikor már nincs kedve a néninek hazacipelni azt a 4-5-10 megmaradt palántáját.  

Illetve az is kiderült, hogy az apró termésű zöldségek nem nekünk valók. A madársaláta sor amúgy is elég gyengére sikerült, de emlékeim szerint úgy ahogy van kivágtam a komposztálóra, mert megmosni, fogyasztható állapotba hozni annyi időbe tellett volna, hogy az nekem nem éri meg. Tökfélék, paradicsom, uborka, paprika, karfiol, brokkoli, répa, karalábé, cékla, káposztafélék. Na ezek a nekünk valók. Jó volt most ezen a nyáron nagyjából mindent kipróbálni, így kiderült, hogy mi szereti a nálunk lévő homokos talajt, a kicsit vadregényesebb környezetet, az átlagosnál kevesebb esőt (bár locsolásban a kút segítségével azért elég jók voltunk). A hamarosan beálló hűvösebb időkben pedig a tapasztalatokat felhasználva új tervet készítünk a jövő nyárra, természetesen Gertrud tanácsait követve, ám saját életvitelünkhöz formálva.

De addig még van egy-két hónap, amíg terem a kertben ez-az, jön a zöld paradicsom savanyító szezon, és a sütőtök is immár szinte akadály nélkül hálózza be a kertet. A mai recept, így aztán nem véletlenül, a ma délelőtt a kertben frissen összeszedett zöldségek sokszínűségét prezentálja. Az ételek névadásával mindig bajban vagyok, mert ha erre a fogásra azt mondom, hogy sült tarja sok-zöldséges főzelékkel, akkor az cseppet sem adja vissza azt az ízkavalkádot és szinergiát, ami valójában történt. Ha eggyel pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor tepsiben, céklával és fokhagymával sült mustáros tarja, kora őszi vegyes zöldségfőzelékkel, ez meg kezd elég hosszú lenni, pedig még fokozhatnám. Legyen hát a neve egyelőre - a ráckevei csirke után - ráckevei tarja.

A hús:

A hentesnél vásárolt csodás tarja szeleteket megsóztam, borsoztam, bekentem jóféle mustárral, megszórtam zúzott fokhagymával, tepsibe tettem. Mellé negyedelt cékla gerezdeket dobáltam, amit szintén megsóztam, az egészet meglocsoltam egy kis olajjal. Alufóliával letakarva, először kb 160 fokon sütőben sütöttem nagyjából egy óráig, aztán a fóliát levéve, sütőt 180-200ra kapcsolva további 20 percet kapott. A cékla leve, illetve a hús mustáros szaftja valami elképesztő színt és textúrát adott ki a végére.

A főzelék:

Egy lilahagymát szottyosítottam (karikára vágva szeretem, nem kockázni), rákerült 3 karalábé, kis kockákra vágva, nagy lángon, sistergősen, folyton keverősen. Aztán következett egy krumpli, két kisebb cukkini, kicsit nagyobb kockákra vágva. Itt sóztam, borsoztam, és felöntöttem vízzel. Körülbelül 15 perc telt el, addig leszedtem a kertben, megmostam, és feldaraboltam a mángoldot. Szép fokozatosan azt is a lábosba adagoltam, ahogy esett össze az aktuális adag, úgy raktam rá a következőt. Adtam neki még nagyjából 7 percet, megint sóztam, közben készítettem joghurtból és lisztből egy habarást, amibe a léből több körben átmertem, hogy jó híg és csomómentes állapotban kerülhessen vissza a lábosba. Az első buboréknál késznek nyilvánítottam.

Miután az elmúlt hetekben folyton vegyes zöldséges fogásokat főztem, ahogy a kert kiadta az alapanyagokat - zöldség ragu-féléket, lecsót, vagyis albán fergeset, zöldség curryt, sült, rántott és töltött zöldségféléket - most valami ezektől eltérő irányba szerettem volna menni. És sikerült. Rég ettünk főzeléket, jól esett. Meg húst is. Az is.