Egyszer elkezdtem írni egy “tudtad-e” típusú bejegyzést, amiben olyan alapanyagok szerepeltek, amik nekem valamilyen módon meglepetést okoztak. Hogy őszinte legyek, valójában csak három szó szerepel benne azóta is. A sárgaborsó és a sárgarépa zöldje. Előbbi azért, mert valahogy mindig azt hittem, hogy ez egy létező növény, valahol a zöldborsó és a lencse között. Nagyon bele se gondoltam igazán. Aztán egyszercsak bamm. Kiderült, hogy nem. A sárgaborsó is zöldborsó, csak annak hántolt, felezett, szárított verziója. Felesborsónak is hívják. Ezt tudtam.
A sárgarépa zöldje pedig azért szerepelt a “listán”, mert fogalmam sem volt róla, hogy felhasználható. Konkrétan olyan emlékem is volt róla, hogy valamelyest mérgező. De mindenképp rossz ízű. Hiszen minek dobná ki az ember, ha ehető. Márpedig kidobja. Baromság.
Nem is tudom hogy derült ki számomra, hogy az hagyján, hogy ehető, de nagyon egészséges is. Miután kiszedtem egy sor sárgarépát a kertből, eljött a pillanat, hogy tegyek egy sorsfordító kanyart az életünkbe.
Adott volt egy nagy halom sárgarépa zöld, mi legyen hát vele? Ekkora mennyiségben egy-két fogáshoz túl sok lenne, mert azért az íze kicsit kesernyés. A fagyasztó jelen pillanatban fullon van, de úgy igazán. Meg amúgy is valami sokkal izgalmasabb dologra vágytam, mint szimplán lefagyasztani. És akkor beugrott az a petrezselymes pesto, amit argentín nagybácsink hozott be a családba.
Öcsivel, aki igazából nem is a nagybácsink, hanem a nagymamánk bátyja, életemben kb kétszer találkoztam, még kispurdé koromban. 56-ban disszidált Argentínába, hátra hagyva családja összes nő tagját, ellenben magával vitte dédnagymamám akkori férjét. A csajokért azért nem kellett aggódni, ilyen talpraesett sváb lányokat ritkán hordott a hátán a föld. Nade, Öcsi, amikor itthon járt, akkor azért megmutatta nekünk milyen az argentín virtus. Akkora assado-t rendezett nálunk, hogy három napig ettünk. Ugyanis a hús fejadagot felnőttnek-gyereknek ugyanúgy számolta, tippem szerint legalább egy kiló per fővel. Még most sem bírnék megenni egy kiló húst vacsorára, nemhogy 6-7 évesen. De hogy ne kanyarodjak el túlságosan a répa zöldjétől. Öcsi a hatalmas adag húsokhoz csinált egy kencét is, amit azóta is előszeretettel készítünk a családban, grillezések alkalmával. Rém egyszerű a történet: összedarált petrezselymet összekeverünk jó sok fokhagymával és olíva olajjal. Én kicsit sózom, borsozom és pár csepp citromlével bolondítom.
Na, a sárgarépa zöldjével pont ugyanez történt. Egy leheletnyivel talán több citromot raktam bele a szokásosnál, ellensúlyozva a petrezselyemnél kesernyésebb ízvilágot. Kisebb befőttes üvegekbe töltöttem, a tetejét olíva olaj réteggel zártam le, majd ment a spájzba. Egy kis adag maradt belőle a tál alján, így volt lehetőségünk kóstolgatni. Csak úgy kenyérre kenve, A. délutáni fenséges tapas táljához, egész egyszerűen isteni volt. Alig várom, hogy egy méretes grillezett tarjával is kipróbáljam.
Öcsi azóta nem beszél már se velünk, se a kinti családjával. Persze nem a túlméretezett assado tehet róla, hanem inkább a rettentő kellemetlen természete. Kár érte, egyszer szívesen elmentem volna Argentínába egy családi vizitre, ahol a tiszteletünkre rendeznek egy autentikus assado-t.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése