Hétvégén óriás pulykát sütök. 2009-ben 2007-ben indult ez a tradíció nálam, a kis Mátyás utcai garzonomban. Akkor arra gondoltam, hogy kipróbálom az amerikaiak, hálaadás napi, egyben sült pulykáját saját magam is elkészíteni. Azt viszont még nem sejtettem, hogy ebből nálam is szokás lesz. Nem vagyok nagy pulyka rajongó, és a hálaadáshoz sincs semmi közöm, mégis, egy 8+ kilós pulyka megsütésével járó kihívás minden évben izgalomba hoz, azóta is.
A hálaadásról röviden annyit, hogy a napjainkban “hálát adunk Istennek a jó termésért” mondás ezzel a nemzeti ünneppel kapcsolatban kissé demagóg. Arról nem is beszélve, hogy Amerikának, a bevásárlóközpontok és gyorséttermek fellegvárának, a fogyasztói társadalom olvasztótégelyének, a kapitalista világ vezető hatalmának egy egészen aprócska része az, aki valóban egy felsőbb erőnek - nevezzük istennek vagy esetleg időjárásnak - mondhat hálát a termésért. A többiek, nos tudjuk, hisz mi magunk is legtöbbször hasonló módon jutunk hozzá a terméshez. Megvesszük a boltban a génkezelt, látványra felturbózott, se íze se bűze, műanyagba csomagolt termékeket, és hálát adunk az örökkévalónak, hogy nem nekünk kell a pulyka nyakát elvágni.
Nyilván tisztelet a kivételnek, hisz mi is épp azon vagyunk, hogy saját magunk termeljünk zöldséget-gyümölcsöt, a helyi termelőktől a piacon vásároljunk, lehetőleg zacskómentesen. Nade, visszakanyarodva kicsit a hálaadás történetéhez - érdemes tovább olvasni, mert nekem is nyújtott újdonságokat a mai rövid kutatásom:
Az első verzió azok számára, akik kicsit is utánanéztek mi ez az ünnep, és nem vették be elsőre ezt a leegyszerűsített, hálát adunk istennek maszlagot, biztosan ismert. Istenhez aztán semmi köze, ellenben az indiánokhoz sokkal több. De ez mondjuk mindhárom történetre igaz. Az első sztori ugyanis így hangzik: 1620-ban, az európai vallásüldözések elől, az Újvilágba menekült telepesek kevesebb, mint fele élte túl az első telet, mert hideg volt, éheztek, nem ismerték a helyi viszonyokat, lehetőségeket. Akik kihúzták tavaszig, azok a wampanoag indián törzsnek köszönhették életüket, akik megtanították nekik a helyi halászatot és vadászatot, növénytermesztést, illetve megismertették velük a vadpulykát is. A következő évben, a bőséges termés betakarítása után, az 51 életben maradt telepes nagy ünnepséget rendezett, ahova az indiánokat is meghívták, hogy meghálálják nekik a segítséget. Ez szép mese, de ahogy látjuk isten nem szerepel a sztoriban. Bamm.
A másik verzióban pláne nem: vannak ugyanis indián leszármazottak, akik máshogy “emlékeznek” a történetre. Szerintük a Thanksgiving a gyarmatosítók általi hódítások és a bennszülöttek felett aratott győzelmeik ünnepléséhez kapcsolható. Például az egyik első, hivatalosan deklarált Thanksgiving ünnepnapot (1637. 06. 15.) az angol gyarmatosítók (és a velük szövetséges indián törzsek) a pequot törzs erődítményével szembeni, 600-700 indián áldozatot követelő, véres mészárlásba torkolló támadás után hirdették ki. 1789-ig több hasonló eseményhez köthető hálaadásnapot is kijelöltek. A bennszülött, és velük szimpatizáló aktivisták 1970 óta Nemzeti Gyásznapot (National Day of Mourning) tartanak Plymouth Rocknál. Valamiért az az érzésem, hogy ha a kettő közül kellene dönteni, a második verzió a hihetőbb.
De van ám egy harmadik verzió is! Így már nehezebb a döntés. Mint ahogy szerte a világon mindenhol, a népek megünneplik a termények betakarítását. Így volt ez az indián törzsekkel is, az őslakosok kultúrájának ugyanis már a fehér ember megjelenése előtt is része volt az ünnepélyes köszönetmondás az őszi betakarítások idején. Az irokéz indiánok hálaadási imája például a “három nővér” tiszteletére szól, ami a bab, a kukorica és a tök. Szóval, ha úgy vesszük, valóban a feljebbvaló(k)nak adtak, adnak hálát a tengerentúlon. Abba, hogy a fehérember a szabadsága, földje és élete mellett az ünnepét is ellopta az indiánoknak, most nem mennék bele, mert egyrészt ez túl erős és leegyszerűsített feltételezés lenne, másrészt biztosan az Újvilágba érkező telepesek is hozták a maguk termésbetakarítás utáni ünnepét, ami keveredve a helyi viszonyokkal, végül pár évszázad alatt Észak-Amerika nemzeti ünnepe lett (merthogy Kanadában is tartják, csak egy hónappal korábban).
Mondjuk én is simán lenyúltam az ünnepüket, és annak ellenére, hogy az én pulykasütési tradíciómnak se a hálához, se istenhez nincs köze, a kihíváshoz sokkal inkább, töredelmesen be kell vallanom, az íz kombinációk igazán kiválóak ezekben az ételekben! És ha idén is sikerül megsütni a pulykát, hálát adok majd azoknak, akik megérdemlik: a hentes bácsi, a piaci kofa, az önkéntes, aki segít hazacipelni a bevásárlást, a másik önkéntes, aki néha félóránként kiemeli helyettem a sütőből a 8 kilós madarat, és az okos ember, aki ugyan elásta valami dobozba az eredeti receptet, amit most nem is talál, de pár éve megírta egy másik blogra - ja, ez én vagyok! Azért kár, hogy nincs meg a lap, a tradíció része évente egyszer elővenni az összemaszatolt, megkopott, meggyűrt A4-es lapot, amire évek alatt különböző megjegyzések is kerültek. Sebaj, igazából fejből is megy már.
A recept pedig itt:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése