Albán agapé volt minálunk (2. rész - a trilece)

Az albán agapé első részében nagyjából beszámoltam magáról a rendezvényről, előkészületekről, na meg a fergeteges fergese-ről. Ebben a részben - amellett, hogy a végén valahogy elkeveredünk az albán háromtejes sütemény, a trilece receptjéhez - inkább a körülmények és a háttér fog szerepet kapni.

Például lehet, hogy utálni fogja, de nem sétálhatunk el a történet egyik főszereplője mellett: Zolit, aki egyben az Experience Balkan egyik alapítója, tizenéves korom óta ismerem. Akkoriban - talán kis túlzással - hetente egyszer biztosan találkoztunk, a legendás Csütörtökön. Mert a heti bulinap, jelen történet szempontjából nem releváns módon, nem a hétvégére volt időzítve abban a társaságban, hanem csütörtökre. Vagy arra is. Általában a nővérem Ráday utcai lakásában gyűlt össze a csapat, az volt a bázis, onnan indultak (vagy oda érkeztek) a programok - koncert, party, kocsmázás, mozi, Kultiplex. Annyi volt a biztos a csütörtökökben, hogy az éjszaka egy adott pontján valakitől biztosan elhangzott a mágikus mondat: na, induljunk el a Chachacha-ba. Ez a mitikus hely 2000 és 2007 között üzemelt a Kálvin téri aluljáróban. Külső szemlélőnek, nappal arra sétálónak valószínűleg fel sem tűnt, egy átlagos aluljárós kocsma-kávézó, kicsit koszos üvegekkel, retro bútorokkal. Ahogy azonban leszállt az éj, a zene egyre hangosabb lett, a tömeg pedig egyre nagyobbra duzzadt. Éjfél után már nem csak bent, hanem az aluljáróban is együtt táncolt idős és fiatal, öltönyös és bőrdzsekis, cicababa és bölcsészlány, zeneileg a város legszínesebb palettájára.

Már akkor is Zoli volt a fő programszervező. Melyik koncertre kell menni, hova menjen a társaság hétvégén kirándulni, milyen filmet nézzen meg, induljunk el a Chachacha-ba. És ezeket a programokat is mindig végig idegenvezette. Hangosan, színesen, szórakoztatóan. Ha csak a városban bóklásztunk, akkor is olyan volt, mintha egy turista csoport lennénk, mert volt egy hangos idegenvezetőnk. De valójában akkor állt össze a kép, amikor tavaly elutaztunk az egyik csoportjával Koszovóba. Akkor, az alatt a pár nap alatt leesett, hogy a Zoli Az idegenvezető. Nagybetűvel. Nincs nála profibb.

Az idegenvezetőn kívül a tavalyi kirándulás másik remek választása az úti cél volt. Koszovó ugyanis az az ország, amit mindenkinek látnia kell. Függetlensége vitatott, de a helyi albán többség, illetve a 193 független ország közül 111 úgy gondolja, hogy külön ország. Nincs közöttük nyilvánvalóan Szerbia, hiszen a Koszovói Köztársaság területébe a gyakorlatban sem tartoznak bele a szerb enklávék, amelyek a mai napig az ENSZ irányítása alatt állnak, ami ugyancsak nem ismeri el a függetlenséget. Más, részlegesen független államok szintén határozottan ellenzik Koszovó önállóságát. Ilyen például Palesztina és Dél-Oszétia. Feltételezem, hogy Koszovó sem támogatja az ő függetlenségüket. De például Tajvan, a Máltai lovagrend, a Cook-szigetek és Niue (Új-Zéland társult állama, államfője II. Erzsébet brit királynő) Koszovó mellett áll. Illetve a teljes képhez hozzátartozik az is, hogy vannak olyan fél-független országok, amelyek akkor hajlandóak elismerni Koszovót, ha az viszonozza az elismerést. Jé! Mondjuk ezzel kapcsolatban aktuális státusz-jelentéssel sajnos nem szolgálhatok. Nem egyszerű a politikai helyzet, de erről is elég sokat tud mesélni Zoli, az idegenvezető. És azért félreértés ne essék: az ebbe a bekezdésbe sűrített rengeteg okosságot innen szedtem >>

De van tovább is: Koszovó fővárosa Pristina, Jugoszlávia Salgótarjánja. Utóbbi természetesen Zolitól származik, de tökéletesen leírja a hangulatát. Azzal a különbséggel, hogy ha Pristinára gondolok, akkor a szürke vasbeton mellé szikrázó napsütést, pezsgő főteret és színes zászlókat, mosolygó pincéreket asszociálok. Míg ha Salgótarjánt próbálom előhívni az agyamból, akkor a szürke vasbetonon kívül egy gyerekkoromból itt maradt szakadt vándorcirkusz, még több szürkeség, gyárkémények és Győzike  jön elő. Ez persze teljesen szubjektív.

A másik P betűs város Prizren (ld. fent). Egy ékszerdoboz. És történelmi város a javából, középkori épületekkel, mecsettel, erőddel, szerb templommal, hangulattal, vidámsággal. Ráadásul keresztül folyik rajta a Prizren Bistrica folyó, ami nem csak csudaszép, hanem a nyáron egy egész fesztivál kerekedik mellé, szemétszedéssel, zenei programokkal és vidám raftingozással. A. meghívást is kapott erre a Bunar Fesztiválra, mert amikor ősszel ott jártunk, akkor a fesztivál szervezői hirtelen A. köré szerveztek egy partit, ahol az én szerelmem megtáncoltatta Prizren reggae massive-ját - lemezjátszók és egyéb eszközök hiányában egy laptoppal a pultban, fején pedig egy albán fez-zel. Vidám este volt. 

De túlságosan elkanyarodtam ismét a témától, s valahogy el is kell majd jutnunk a trilece-ig! Pedig azt még nem is meséltem, hogy koszovói utazásunk során az egyik estét egy igazi kullában töltöttük el, ahol valódi betekintést nyerhettünk az albán vendégszeretet világába. Pristina, Prizren és a kulla között Zoli természetesen folyamatosan mesélt. Például az albán szokásjogokról. Szerintem nagyon szép, és egyben hátborzongató az, hogy az albánok napjainkban is bizonyos mértékig tartják magukat az ősi becsületkódexükhöz, a Kanun-hoz. Beleértve a vérbosszút is. Az élet minden területére kiterjedő szabályrendszer 15. századi törvénybe iktatása Leke Dukagijni herceg nevéhez fűződik. A Kanun-nak négy fő pillére van: a becsület, a vendégszeretet, a helyes magatartás és a rokoni hűség. Akik megsértették valamelyik pontját az ősi szokásjognak, vérbosszúra ítéltettek. A vérbosszúra ítélt férfiak pedig a kullákban húzták meg magukat. Tehát régen ezek a kőépületek nem szimplán lakóházak, vagy érdeklődő turisták szálláshelyéül szolgáltak, hanem volt olyan, hogy valaki élete hátralevő részét egy ilyen kőtoronyban töltötte el. Kicsit ellentmondásos nekem a becsület és a vérbosszú elől egy toronyban bujkálás felállás, de bízom benne, hogy Zoli majd helyreteszi a fejemben a dolgokat.

Fotó: Experience Balkan Facebook

Ami viszont csodálatossá teszi ezt az egész albán népet az az, ahogy a Kanun áthatja a gondolkodásmódjukat, és az átlag albán ember viselkedésében a mai napig megnyilvánul a vendég legmesszebbmenőkig való tisztelete, az adott szó becsülete, és még számos egyéb dolog.

És végül hogyan jutunk el a Kálvin téri Chachacha-tól az albán trilece-ig? Mutatom:

"Hozzávalók:

A piskótához:

6 tojás

10 dkg cukor

1 csomag vaníliás cukor

20 dkg liszt

1 csomag sütőpor

A tejes keverékhez:

2 dl tej

2 dl tejszín

20 dkg sűrített tej

A karamellhez:

20 dkg cukor

2 evőkanál víz

2,5 dkg vaj

2 dl tejszín

Elkészítés: A piskótához a tojásokat szétválasztjuk, a fehérjéket egy keverőtálba tesszük, és elektromos habverővel jó keményre verjük. Hozzáadjuk a tojássárgákat is, tovább verjük, majd a cukrot és a vaníliás cukrot is hozzáöntve tovább habosítjuk. A sütőporral elkevert lisztet beleszitáljuk, és óvatosan összeforgatjuk, majd egy sütőpapírral kibélelt tepsibe vagy sütőtálba öntjük, elsimítjuk, és 180 fokos sütőbe téve kb. 25 perc alatt megsütjük.

Ha egy kicsit hűlt, akkor a sütőpapírral együtt kiemeljük, megfordítjuk, lehúzzuk róla a papírt, és visszatesszük a tepsibe. Egy fogpiszkálóval, hústűvel vagy villával alaposan megböködjük mindenhol.

A tejes keverékhez a tejet, a tejszínt és a sűrített tejet egy edénybe öntjük, és kevergetve felmelegítjük, mielőtt felforrna, egy merőkanállal egyenletesen a piskótára locsoljuk, hagyjuk kihűlni.

A karamellhez a cukrot 2 evőkanál vízzel egy serpenyőbe tesszük, kevergetve felolvasztjuk, majd amikor szép aranybarna színe van, hozzáadjuk a vajat, ha ez felolvadt, akkor a tejszínt is, és addig keverjük még a tűzön, amíg újraolvad a hideg tejszíntől összeugrott karamell. A tűzről levéve 4-5 percet kevergetve hűtjük, majd meglocsoljuk vele a süteményt, és egyenletesen elsimítjuk. 

Tálalás előtt érdemes néhány órát hűteni, hogy összeérjenek az ízek."

A receptet innen vettem, szó szerint idéztem, és szinte pont így csináltam >>

Eredetileg természetesen nem ebből a három tejtermékből készült, hanem kecske-, birka- és tehéntejből. Manapság azonban ez a modern koppintás járja, de ez már egy egészen más sütemény. Gondoljunk csak bele, hogy ez a háromféle állattej - pláne úgy, hogy eredetileg nyilván úgy került a sütibe, ahogy kijött az állatból - milyen karakán, számunkra ismeretlen ízvilágot adhatott a piskótának.

Saját tapasztalataim a trilece-vel kapcsolatban: a karamellt másodszorra sikerült csak abszolválnom a tetejére (elsőre csomós maradt a tejszín, de így is ehető volt) - a trükk pedig azt hiszem a habverő használata volt, miután belekerült a vaj, majd a tejszín. Így szép, aranybarna, homogén karamell készült, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Aztán, a karamell ne legyen túl sok a süti tetején, mert egyrészt rohadt nehéz felvágni, másrészt sokkal jobb az íze/állaga a trilece-nek, ha a felső réteg is kicsit "beleül"  piskótába, nem csak rá. Utolsó információ ezzel kapcsolatban pedig az, hogy igen, minden tiszta karamell lesz, baromi nehéz eltávolítani (beleértve a tepsit is), a hideg zsíroldó viszont egész hatékonynak tűnik.

A vendégség imádta a trilece-met, bár azért egy kritika mégis érte a házat: nagyon finom a süti, de ez nem trilece, az sokkal szottyosabb. A tejes adagokat a fenti recepthez képest nem számottevően, de egy kicsivel már eleve megnöveltem, a kritikából kiindulva azonban legközelebb még bátrabb leszek. 

Utolsó tanács: ha 30+ főre készítesz trilece-t, akkor három tepsivel készülj, meg egy egész hűtővel, és mivel előző nap érdemes megcsinálni, gondold át a következő 24 órát is alaposan.